A vérfarkas éjszakája

A Spitzhorn lábánál korán esteledik. Kellemes szénaillat áradt felénk egy udvarból. Müller felvillantotta a zseblámpáját, amikor fekete felhőfoszlányok úsztak a hold felé.- Az ördögbe is - szitkozódott -, a végén még kitöröm a lábam, pedig rövidesen megtelik a hold.- Közeledik a Vérfarkas éjszakája - mondtam.Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét.- Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört...Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös tányérja megszabadult a felhők fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyők felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le őket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belőle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiáltani tudjon.Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között.- Nyugi - mondtam, és megszorítottam a csuklóját. - Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyőfák felé a fejét... És nehogy kiáltson, az istenért!Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettől.A ragyogó holdfényben, az ezüstszínű fenyők előtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított ablakaira.